Szó-kincs - avagy gyerekkorom családi nyelve

A múlt héten (2015. október 19.) egy általam követett blogon egy kommentben felbukkant az umberufen kifejezés. Ez nálunk is használatos volt még gyerekkoromban. Anyám, ahogy megpróbálom felidézni a helyzetet, ezt akkor mondta, amikor befejezte az étkezést, és nyugtázta, hogy milyen finom volt, vagy mennyire jóllakott (toi, toi toi - ezt is hozzátette néha). "Lekopogom, hogy el ne kiabáljam" - az értelme, ahogy most megállapítottam. Többek között ez az inspiráció szülte bennem azt a szándékot, hogy felidézzem, összegyűjtsem és listázzam azokat a pozsonyi - jórészt német vagy német eredetű - szavakat, kifejezéseket, mondatokat, amelyeket gyerekkoromban nagyszüleim, szüleim használtak, amelyeket kiskoromban a szűkebb környezetemben hallottam. 

Nicht for dem Kind! - figyelmeztették egymást a szüleim kiskoromban, ha úgy gondolták, nem nekem való, amiről beszélnek. Sie ist müde - mondták rólam mintegy magyarázólag, mikor a fáradtságtól, kimerültségtől kiborultam, s "nem megfelelően viselkedtem". Ez, hogy harmadik személyben, méghozzá számomra érthetetlen nyelven beszélnek rólam - bár idővel már nyilvánvalóan tudtam, hogy ez a mondat mit jelent - rettenetesen bőszített és sértett. Ugyanilyen hatást váltott ki bennem kisgyerek koromban Apunak az a figyelmeztetése is, hogy: - Ne légy olyan rabiátus, brajgesz (v. zabos).

Az idő múltával, a társadalmi és családi viszonyok változásával, nagyszüleim eltávozásával (nagymamám nővére 65-ben, nagymama 66-ban, nagypapa pedig 67-ben hunyt el), meg ahogy testvéremmel kinőttünk a gyermekkorból, a szóban forgó - és egyáltalán a német - kifejezések jórészt kikoptak a családi nyelvhasználatunkból (2016. március 7.), illetve jó ötven évre eltűntek a tudatom mélyén. 

Talán hat-hét évvel ezelőtt olvastam el Jókai Anna Napok c. regényfolyamát. Mélyen megérintett. Lévén, hogy akkortájt jutottam el magam is oda, hogy éveim számánál és élethelyzetemnél fogva ráláttam és visszatekintettem addigi életemre. 

A könyv korhű nyelvhasználatában többek között a háború előtti időszak polgári társadalmát is megidézte, rég nem hallott szavak, kifejezések bukkantak itt fel nagy örömömre, olyanok, amelyek kisgyerek koromban még éltek szüleim - Magyarországon született és férjhezmeneteléig ott élt anyám - nyelvhasználatában, de azután a nyelv változásával fokozatosan kikoptak a beszédükből.

Kisgyerek koromban még élt Pozsonyban a többnyelvűség. Nagymamám, aki 1884-es születésű volt, csak konyhanyelven beszélt szlovákul. Úgy alakult az élete, hogy nem volt szüksége a szlovák nyelv magasabb szintű ismeretére. A szomszéd házakban lakó ismerőseivel, kivel-kivel az anyanyelvén, illetve magyarul beszélt. Partzer nénivel és a lányával, Bettyvel, akik németek voltak, természetesen németül, Kuglmann-nékkal, akik "pozsonyiak" voltak, tehát háromnyelvűek, legalábbis az idősebb generácó (mert a következő nemzedék, a német és a magyar nyelv háború utáni helyzetéből adódóan, már nyelvet-kultúrát váltott), magyarul, Starhánéval (nagymamám mindig így, magyar formában említette a nevét) természetes módon vegyesen, hol szlovákul, hol magyarul, előzékenyen a másik anyanyelvén igyekeztek szólni egymáshoz.

Több környező üzletben is tudtuk használni a magyar nyelvet. Nagyszüleim, édesapám folyamatosan több évtizede - 1935-től amikor odaköltöztek - a Duna utcai családi házban laktak, s a háború után továbbélt, illetve a magyarüldözés időszakát követően - a mindennapi élet szintjén - újraéledt a korábbi társadalmi gyakorlat. Hogy ki milyen anyanyelvű is volt, azt már utólag nem tudom kideríteni, megállapítani,  de akiket itt említek, nyilván csak tudtak magyarul (is). A borbéllyal, a mindig humorizáló Vojtek úrral is magyarul beszéltünk, akárcsak az újságosbódé árusaival, ahol anya és fia váltották egymást. A sarki cukrászda vezetőnőjétől is magyarul kértük a dobos- és puncsszeletet, a "laskonkát" és a csoki- vagy vaníliafagylaltot.

A sarki ötemeletes bérházban több zsidó ismerősünk is lakott. Édesapám ügyvéd kollégája, zongoratanárnő feleségével, velük anyám - aki magyar közegben mozogva-dolgozva nem tanult meg jól szlovákul - magyarul beszélt. Azután Kendéék - Kende bácsi nagy tisztelettel volt édesapám iránt, aki úgy emlékszem, az ügyeit intézte. Ők - az idősebb, még magyar kultúrájú generációhoz tartozva - kizárólag magyarul beszéltek velünk. Milyen kicsi is a világ, mikor feleségével - a jó szomszédi viszony jegyében az utcán - megismerkedtek Erdélyből áttelepült férjemmel, kiderült, hogy Kende néni annak idején szintén Besztercén járt középiskolába, s nagy örömmel emlegette a főtéri árkádokat, ahol fiatal korában leánytársaival spacírozott.

A körzeti orvosunk, dr. Vesel, készséggel házhoz jött, ha nagyszüleimhez elhívták, vagy serdülő koromban, ha magas lázban feküdtem, még hozzám is. Halk szavú, pergamenszín arcú-kezű, ősz, hullámos hajú, mélyen ülő, nagy, méla szemű ember volt; kissé titokzatosnak tűnt számomra, amikor megjelent bőr doktortáskájával. Roppant szűkszavú volt, de ő is értett és szólt hozzánk ilyenkor magyarul.

És magyarul beszéltünk az iparosokkal és a mesteremberekkel is, akiket édesapám szükség esetén a házhoz hívott, és a mindenkori varrónőkkel, akikhez viszont a család nő tagjai jártak el. Ezek többségükben vagy régi pozsonyiak voltak, akik a háború előtt magyar iskolába jártak, vagy vidékről felkerült magyarok.

Bizonyos szavak az emlékeimben konkrétan a családom valamelyik tagjához kötődnek, nagypapám, édesapám, vagy édesanyám használta, vagy tőlük hallottam őket. Nagypapám galosnit húzott a cipőjére, ha esős idő volt, s szóhasználatában még a klozett és a musli járta. Nagyszüleim még villanyossal utaztak, a tejcsarnokba, a suszterhez jártak. Nagymamám a zelovocba ment, ami számomra egy tagolatlan magyar szót jelentett. Később jöttem csak rá, hogy ez a zöldség és gyümölcs szlovák nevéből összevont betűszó, ami a bolt nevét jelölte.

Apai nagyszüleim magyar kultúrájúak voltak, magyar iskolát végeztek, de természetesen anyanyelvi szinten beszéltek németül. Nagymamám édesanyja, Irma, bécsi származású anya gyermekeként német anyanyelvű volt. Nagyszüleim egymás közti beszédükben bizonyos szófordulatokat, indulatszavakat németül használtak: "Aba vasz!"(Aber was!)."Aba gé!" (Aber geh!) "Na, ja!"  "Pfuj, Teufel!" ,   "Ojjé!"

Kisgyerek koromban anyám is használt még német, illetve más idegen (francia) eredetű kifejezéseket. Ezek úgy tűnik, egyrészt a háború előtti polgári középosztálynak a szóhasználatát tükrözték, másrészt egy másfajta német forrásból származtak. Anyai dédanyám egy olyan kisvárosban született és töltötte gyermek- és fiatalkorát (Nagytapolcsány, a történelmi  Nyitra vármegye), amely a 19. század második felében is szlovák többségű, de jelentős számú magyar és német lakossal bíró település volt. Bizonyos német kifejezések az ő szóhasználatából eredtek. Ő miután megözvegyült, az 1910-es években négy iskolázandó gyermekével Pozsonyba költözött, s ott élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Anyám a négy elemi osztályt Pozsonyban végezte, s ez alatt az idő alatt nagyanyjánál, az itt említett dédanyámnál lakott. Ebben az időszakban, a 20-as évek második felében Pozsony óvárosában még a német és a magyar kultúra és beszéd dominált.

A fenti kategóriába tartoznak a következő szavak, mondatok, szófordulatok, közmondások: pudrié, flepdzsek, retikül, fotöj, kaucs, szanzsén, plömplöm. Glatteis. Mísze van...Zum Magenschluss... Kema, kema! Tummel dich! Teljesen paff vagyok.  Gott sei dank! Mein Gott über die Welt! Helf Gott! Hin und her voltam. Sapperlott nochamol! Nincs ziccfleise. Der Ton macht die Musik. Ein Mann, ein Wort! Übung macht den Meister! Wenn man eine Reise macht, kann man was Erzählen... 

A következő szavakat, kifejezéseket viszont már nem tudom konkrétan kihez kötni: geil, übtre, krenkolja magát, esofálja magát, kvittek vagyunk, (nem) gönnolja (neki), raplizik, trucc(ol), eugentlich, knapp, slank, fess, peinlich, stift, stangli, stupli, snicli, krigli, krakszni, stich, sóher, harmloss, unheimlich, Für alle Fälle vagy  a tréfás "Gesellschaftot leistolni..." 

Az édesapám által használt szavak, mondások közé tartoztak: a pemzli, stikli, dekli, vimmerli, a zoknit jelentő tréfás fuszekli és szokli, hakszni, elcsakliz, beslisszol, máncol (ne máncold), konfidens, renitens, pejzli, pejsli, hóhstapler, sábeszdekli, frech, Zwielicht, Nicht kratzen waschen! Vartapiszli (wart ein bisschen)...hurkasült - téve hozzá tréfásan, amelyek, ahogy most leírom őket, mosolyt csalnak az arcomra. 
A nagyszüleim által használt, egy korábbi társadalmi valóságot megjelenítő, jórészt német  eredetű szavak és kifejezések közül sokat még mi is használtunk, illetve én is használtam gyerekkoromban: speiz, vinyetta, stokerli, rigli, spulni, drukker (patent kapocs), prakker, stekker, Zwieback, vájdling, spaletta, vinkli, cvikli – benne van a cvikliben, puszerli, rádli, virbli, tipli (dudor), pertli, parterli, kamásli, rumli, stekli, slepp, slampet, fakszni(zik), vaklizik, szekál, kvaccs (locs-pocs), kramanc, rámusz, kravall, richtig, hekszensussz, muff, puff.

A lista távolról sem teljes (minden bizonnyal folyamatosan bővül majd), és az egyes kategóriák  nem különülnek el élesen egymástól se a valóságban,  se az emlékezetemben.

A hatvanas évek beköszöntével felgyorsultak a társadalmi változások, s ez a nyelvhasználatunkban is megmutatkozott. Családunkban  ekkor már állandó nyelvművelés folyt, jó egy évtizedig járatták szüleim, később meg jómagam a Magyar Nyelvőrt. Most tudatosítottam csak, hogy fordítói elődömnek a családban teljes joggal tekinthetem édesapámat, aki ügyvéd létére - jövedelemkiegészítés céljából - már az ötvenes évektől kezdve rendszeresen fordított szakszövegeket szlovák nyelvből magyar nyelvre. Mezőgazdasági, állattenyésztési és egyéb témájú szakkönyvek voltak ezek, amelyeket népművelési célzattal a magyar földművesek okítására jelentettek meg. Emlékszem, volt köztük hentestanulóknak szóló tankönyv is, ennek fordításakor édesapám a szomszéd utcában lakó jó ismerőséhez, Varga hentesmesterhez ment át konzultálni. Később pedig évtizedeken át jogi felvilágosító cikkeket írt és az olvasók jogi kérdéseire válaszolt a hazai magyar folyóiratokban. Szlovák nyelven, illetve cseh könyvekből tanulva, cseh professzoroknál vizsgázva végezte el a jogot, de természetesen teljes birtokában volt a magyar jogi nyelvezetnek, szakkifejezéseknek is. Igényes volt e tekintetben (is) magával és másokkal szemben is. Visszatérő kifejezése volt "a szellemi renyheség", amellyel a magyar beszédbe szlovák szavakat keverő gyakorlatot illette. 

Mikor iskolás lettem, a húgom pedig óvodás, édesanyánk munkába állt. Az ötvenes években megalakuló (csehszlovákiai) magyar intézményeknél, szerkesztőségekben a pártkádereken és a frissen végzett fiatalokon kívül alkalmazták a két háború közti nemzedékek - eredetileg jórészt más hivatásra készült - egy-egy jól képzett, művelt képviselőjét is. Igy lett anyám nyomdai korrektor, majd egy ismerős beajánlására - gazdasági képzettsége okán - olvasó szerkesztő előbb a mezőgazdasági hetilapnál, majd szerkesztő és örökös olvasó szerkesztő a női hetilapnál. Létkérdés, egyfajta hivatásnak tekintett állandó feladat volt számunkra - a más nyelvű makroközegben élve - az anyanyelv tudatos használata, szó- és írásbeli művelése. Ehhez hozzá tartozott a szüntelen szóvadászat, a megfelelő szavak és kifejezések megkeresése és megtalálása, a szlovák szavak kerülése, írott szövegekből való kigyomlálása. Családunkban ez nagy teret és hangsúlyt kapott. Nem csoda hát, hogy ebben szüleim nyomdokaiba léptem.
Hogy humorosra vegyem a figurát, a közelmúltban ütötte meg a fülemet v. tán inkább a szememet a bundabugyi kifejezés. Nagyon megörültem neki, mert fél évszázad elteltével felismertem benne az iskolás korom szóhasználatában dívott "bombargyák" számomra eddig ismeretlen magyar megfelelőjét. 

A fentiekben már vázolt különböző - társadalmi, szociológiai, családi és egyéni - okok - a nyelv változása, igazodásunk a magyarországi köznyelvi nyelvhasználathoz (fotöj helyett fotel, speiz helyett spájz, vinyetta, drukker helyett címke és kapocs stb.), egyfajta, anyám képviselte purista szemlélet, bizonyos szavak tudatos felcserélése más szavakkal azt eredményezték, hogy  családi, majd egyéni nyelvhasználatomból is lassan eltűnt a gyermekkoromban hallott és használt szavak többsége, feledésbe merült, tudatom mélyére száműzetett ez a helyi színt, otthonosságot és értéket jelentő gyermekkori szellemi kincs. 
S hasonlóképpen számtalan ok és előzmény a magyarázata annak, hogy ez a rejtett szó-kincs hosszú évtizedek után most újra felszínre bukkanhatott s a fenti bejegyzésben közzé tétetett.