"mert a betű öl, a Lélek, pedig élet” Mt 5, 17-19  (5-6)

Tegnap (július valamelyik köznapján) Ózeás próféta könyvéből volt az olvasmány, akárcsak két évvel ezelőtt a kapucinusoknál, amikor először hallottam ezt a részletet, és akkor nagyon jókor jött a lelki folyamataimban, egy-két hónapig gondolatban felidézve ebben találtam vigaszt és megnyugvást.

Oz 11.4 Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki.

Amióta Rá bíztam a dolgaimat, szüntelenül kisebb-nagyobb "csodák" történnek velem, legalábbis én így élem meg - írtam nemrégiben egy levelemben.

Nem tudtam elképzelni, hogy az ember érezhet a földön ilyen mélységes, egész valóját betöltő örömet-boldogságot, ha  Isten szeretetében van.

S hogy az egymásért való imának ilyen ereje, hatása lehet.

Crabb: Mélybenézőjében egyrészt azt találtam meg, ami most már a közelmúlt örömteli tapasztalata, másrészt a korábbi életemmel kapcsolatban olyan magyarázatot, amit érzékeltem ugyan, de nem gondoltam, hogy ez valami objektív valóság volna... mikor életem, házasságom, a családi életünk annyira megromlott, hogy a külső, a felszíni  élet és a belső mélységek közti távolság vagy különbség már fizikai fájdalmat okozott, illetve a felszín üres formaként működött. (2012. október)

Duna utca 49.

Születésemtől 1990 májusáig, azaz 37 és fél évig éltem és laktam a fenti cím alatt. (Ennél hosszabb ideig csak Apu élt itt, 35-től - mikor nagyszüleimmel odaköltöztek, miután Nagymama gyermektelen nagynénjéék (Ilka néni és Kálmán bácsi) után Viola húgával - Didi nénivel - együtt megörökölte a családi házat - 1991-ig, vagyis kereken 52 évig. 

Kisgyermek korom, az ötvenes évek első fele (2014-ből nézve) olybá tűnik, mintha egy előző kor, világ lett volna, és az is volt.  Több volt benne a közös a háború előtti időszakkal - az emberek életmódjában, az emberi viszonyokban, a város hétköznapi életében - mint az azt követő, a hatvanas évekkel.

A ház fénykorában, ahogy mi már nem ismerhettük

Nagymama  
Ahogy visszaemlékszem rá, fekete, tűpöttyös ruhát viselt. Ott ült nálunk a gyerekszobában a kaucson - akkor így neveztük. Ez volt az én fekhelyem, miután kinőttem a kétoldalt leereszthető hálójú, vas gyerekágyat, egészen addig, míg szüleim meg nem vették a két modern, zöld színű heverőt. Az ölében, pontosabban a két térde közt meghajló szoknyájában, akár egy függőágyban ülve felváltva lovagoltatott minket Évivel, mikor Évi volt soron, én  Nagymama jobb oldalán, szorosan  melléje simulva ültem. Ezt a német mondókát mondogatta nekünk: "Hopp, hopp, hopp, farmalincgalopp, über stok und über stejn, vird dí Mári/Évi lusztig zejn." Hogy mi is lehet ez az eltorzult szó - a "farmalinc", csak az elmúlt évben derítettem ki az interneten utánakeresve. Egy közismert és kedvelt német gyerekdal az eredetije, s így hangzik: Hopp, hopp, hopp, Pferdchen, lauf Galopp! Über Stock und über Steine, aber brich dir nicht die Beine. Hopp, hopp, hopp, hopp, hopp! Pferdchen, lauf Galopp! (Zene: Carl Gottlieb Hering (1766-1853), 1807; szöveg: Carl Hahn (1778-1854), 1807) 

Nagyon szerettem a nagymamámat, ezt csak akkor tudatosítottam, amikor 66-ban meghalt. Agyvérzést kapott, és be kellett szállítani a kórházba. Talán néhány nap telt csak el, mikor vasárnap korán reggel - május első vasárnapja, anyák napja volt éppen -, Aput behívták a kórházba. Szorongva siettem eléje, mikor visszatértekor meghallottam a fakapu zárjában megforduló kulcsot.  Könnyekkel a szemében közölte velem a szomorú hírt. Keservesen sírtam a Csalogányvölgyi temető ravatalozójában Nagymama temetésén. Csak a teste, csak a teste... - ismételgettem, így vigasztalva magamat nagy szomorúságomban.