A képeken szereplő többi személy kiléte ma már kideríthetetlen
Legrégebbi emlékem kétéves koromból való. Utólag már lehetetlen megállapítani, azért ragadt-e meg bennem, mert a családi legendárium részeként ismételten elmesélték, vagy pedig azért, mert egy nagy ijedelemmel járó történés volt. Nagymamám nővérével, Didi nénivel kinéztünk. A konyhaablak hátra, az udvarra nyílt. A házunk az udvar felé emeletes volt, szemközt egy ötemeletes bérház és annak udvara látszott. A stokerlin álltam, Didi néni a stokerli szélén ülve átkarolva tartott. Hogy hogy nem, elveszítettük az egyensúlyunkat, és székestül felborultunk. Didi néni hanyatt esett, én meg vele esve rázuhantam. Jó puhára estem! Nagyobb volt az ijedelem a szemtanúk részéről, mint a tényleges baj. Ha jól emlékszem, ő csak nevetett. Most visszaidézve, göcögő nevetése volt, szerettem.
Az ablak mellett nyílt a spejz, ahol később anyámnak rendeztek be külön konyhát. Az eredeti, kőpadlójú konyha sarkában gyerekkoromban még ott állt a sparhelt. A konyhaajtó melletti falon pedig az öntöttvas falimosdó. A mosdáshoz, mosáshoz a vizet a sparhelten melegítettük. Később, mikor már használaton kívük került, ott gyűjtöttük a használt papírt. Nagymamáméknak dédanyám stafírungjából való súlyos vászon asztal- és ágyneműjük volt. Kisgyerek koromban még mosónőt fogadtak, aki az udvaron a mosóteknőben mosódeszkán mosott, a kellékeket a mosókonyhában tárolták. (Abból nyílt a sötét, számomra értelmezhetetlen nevű óvóhely.) A konyhában pedig a mosófazékban bugyborgott órák hosszat a ruha, ahogy kifőzték. 56-ban lett mosógépünk, porszívónk és rádiónk, amin szüleim az ötvenhatos eseményeket követték. Másik legrégebbi gyerekkori emlékem ekkorról való: együtt sírtam anyukámmal a szomorú fejlemények hallatán.
