Hármójuk közül - nagymamám, a nővére és nagypapám -, akikkel születésemtől fogva halálukig együtt laktunk, Nagypapa élt a legtovább, 1967-ben 87 éves korában távozott az élők sorából.
Vele nem volt olyan közvetlen a kapcsolatom, mint Nagymamával és Didi nénivel.
Hogy felidézzem a hozzá fűződő emlékeimet... gyerekkoromból arra emlékszem, hogy a nap bizonyos óráiban - délben, késő délután és este -, leült a Didi néni kis szobájában levő rádió mellé, és meghallgatta a bécsi híreket. Mikor esett az eső, galosnit húzott a cipőjére, vette felöltőjét és botját, és úgy indult útnak.
A hét egy bizonyos napján eljárt barátjához, Jandó bácsihoz, a Sasinek utcába kártyázni.
Nagyszüleim szobája családi házunkban - ahol néhány évig tízen is laktunk - az udvari szoba, az eredetileg hálószobának berendezett helyiség volt, a korabeli polgári bútorokkal, támlás hitvesi ággyal, éjjeliszekrényekkel, nagy ruhásszekrénnyel, öltözködőtükörrel. Az ágyak fölött ovális keretben a szokványos Madonna-reprodukció. Ez a szoba is, akárcsak a házunk többi helyisége, zsúfolva volt régi, az előző generációktól ránk maradt bútorokkal. Nagyszüleim szobájában az ablak mellett ott állt még egy klasszikus Singer varrógép, az ágyak végében pedig egy keskeny kanapé. Nagypapa ágyától jobbra, a fal mellett egy íróasztalként funkcionáló szétnyitható kártyaasztal (ha emlékezetem nem csal), s az ágy lábánál egy szép fiókos asztal, Nagypapa idős korában ennél fogyasztotta el tejeskávéból és kifliből álló uzsonnáját. Az íróasztal fölött a falon egy ingaóra, az ajtótól jobbra pedig egy könnyű, elfüggönyözött üvegajtós vadászszekrény. Ez nagymamám nagynénje, Ilka néni férjétől, a katonatiszt Kálmán bácsitól, a ház első tulajdonosától maradt meg. Az íróasztal mellett még egy szekrény és "a harmadik", az utcai szobába vezető ajtó mélyedésében pedig egy irodai polc állt. (Ezt több régi kisebb bútordarabbal együtt megőriztem és örömmel használom.)
A szoba egyes bútordarabjai gyermekkoromban nagy jelentőséggel bírtak számomra. Ilyen volt Nagymama háromtükrös öltözködőasztala; nagyon szerettem nézni, ahogy eléje ülve, reggeli toalettjét végzi, fésülködik, csatokat tűz a hajába; kíváncsi voltam a fiókok tartalmára, szerettem, a reggeli toalett kellékeit, a régi stílusú fésűket, keféket, csatokat, hajtűket, csavarókat, hajsütővasakat - már magam sem emlékszem, mi mindent - nézegetni, kézbe venni.
Nagypapa évtizedeken keresztül, élete végéig dohányzott. Az egyik első világháborús képén, Galíciában is ott van a kezében a cigaretta. Mikor ezt a képet most nemrég felfedeztem, örömmel ismertem fel rajta Nagypapának a gyerekkoromból jól ismert jellegzetes kéztartását, amellyel a cigarettát fogta. Kiskoromban láttam, ahogy maga sodorta a cigarettáját. Ezt a műveletet is rendkívül szerettem nézni, ahogy a bádog szelencéből kiveszi a dohányt, cigarettapapírba teszi, majd ujjait megnyálazva összesodorja, megtömi, megnyomogatja, vagyis elkészíti a szívni való cigarettát. Ilyenkor hallottam tőle dicsérni a jófajta kutnbergi dohányt. (Csak utólag azonosítottam ebben a névben a csehországi Kutná Horát, ahol Csehszlovákia idején is dohánygyár volt.) És ő emlegette Lemberget is, amely egy rég volt távoli világ képzetét keltette bennem.
Elvarázsolt az ingaóra diszkréten pendülő ütése, amellyel - ha jól emlékszem - negyedóránként jelezte az idő múlását. Egy hét elteltével Nagypapa mindig felállt a székre, hogy felhúzza az órát. Szerettem ennél is jelen lenni.
Az év nagy ünnepein, karácsonyor és húsvétkor sokan ültük körül a nagy ebédlőasztalt. Ilyenkor nálunk ebédelt keresztmamám is, aki édesanyám Pozsonyban élő nagynénje volt. Nehezen járt, a Sulek úton lakott egy villalakásban, és a kapucinusokhoz járt misére. Ilyenkor édesapámmal érte mentünk, és lekísértük hozzánk a Duna utcára. E családi ebédek alkalmából - ahogy visszaemlékszem - Nagypapa mindig felélénkült, jókedvűen társalgott és barátságos volt, én szemben ültem vele és figyeltem, ahogy adomázik. Volt egy története, amit ilyenkor mindig elmondott. Ennek a csattanója az volt, hogy a hal úszni akar, minden alkalommal tréfásan ezzel a fordulattal emelte poharát és szólította koccintásra a társaságot.Úgy tűnik, igaz az a megállapítás, amelyet Berne Sorskönyvében olvastam, hogy mindenkinek megvan a maga életbölcsessége, életeszméje, amelyet öntudatlanul is ismételgetve az utódaiba plántál.
Nagypapa gyerekkorunkban mindig ezzel fordult hozzánk: Na, mit
mondott a Zsiga bácsi? A válasz, amit ugyancsak ő mondott el, természetesen az volt: azt, hogy légy jó mindhalálig.
Nagypapa 80 éves korában
